Közeleg a Karácsony, azaz újra itt a dilemma, hogy kinek mit vegyünk ajándékba. Az utóbbi évek slágerterméke lett az ún. digitális képkeret, ami nem más, mint egy kisméretű, túlárazott LCD monitor, minimális többletfunkciókkal.
Első ránézésre a dolog valóban hihetetlenül jó ötletnek tűnik! Nem kell többé azon stresszelni, hogy mi legyen az az EGY kép, amit kiteszünk a polcra, hiszen mostantól 1000 kép mehet körbe-körbe a gyerekekről és a legutóbbi nyaralásról. Hogy mi ezzel a probléma? Vegyük sorra:
Egyrészt kevesek jutnak el oda, hogy szakítanak 20 percet az életükből a képek gondos kiválasztására, ezért az esetek többségében csak bedugják a pendrive-ot 1800 darab béna képpel, amiből legalább 1600 ugyanazt az eseményt, személyeket stb. ábrázolja fél perces időkülönbséggel.
Akár szelektált képgalériáról van szó, akár vágatlan „tekercsről”, egy átlagember az üzembe helyezés után körülbelül 1 percig képes 100%-osan a diavetítésre koncentrálni, utána rájön, hogy a körbemenő képsorozatot már kívülről fújja és halálra unja.
A képkeret tulajdonosa ezután persze meggyőzi magát, hogy a berendezés nem is arra való, hogy programszerűen nézzük, hanem csak úgy végezze a dolgát a polcon, néha odatekintünk, szívünkbe pedig melegség költözik az éppen kivetített kép láttán. Az első napon ez még működik is, bár a lelke mélyén már akkor mindenki érzi, hogy azért napi 24 órában csak nem kéne járatni a gépet, áramszámla, globális felmelegedés meg minden. Úgyhogy eljön a másnap, amikor a készülék már nem kerül bekapcsolásra, hiszen „most éppen tévét fogunk nézni” vagy „most csak 10 percet leszek a helységben, minek kapcsoljam be” és így tovább.
Végezetül tehát a digitális képkeret egy porfogóvá lényegül, mígnem egy napon, az általa foglalt konnektor szükségessé válása miatt bekerül a fiókba örök álmot aludni...